Készletek és oldalak

Készítettem egy pár oldalt, egyrészt megjelent néhány új készlet, másrészt csak úgy.

Ági édes készlete :), tényleg klassz az egész, nagyon jó volt használni!

DHD

Az ecsetek különösen tetszettek, mindet rápakoltam valahova az oldalra. Amikor megláttam az elemeket egyből beugrott Dórimnak ez a nyalókás fotója. Olyan jó volt keresgetni a nyári képek között, visszanézni az udvaron való hancúrozást, azokat a csodás napsütéses órákat, jaj de nagyon szeretném már ha ennek a télnek vége lenne, pedig azért nagyon korai még ezen nyafogni.

Azt hiszem kellőképpen kitobzódtam magam a pirosban és a rózsaszínben. :)
De aztán mégsem, mert megjelent Didó és Janka közös készlete, a rózsaszínből ide is jutott, igaz teljesen más a színvilág.

A5D

Karácsony előtt Dóri új lovat kapott, már régóta gondolkoztunk ezen a döntésen és amikor decemberben Bubu bevágtatott a csákberényi legelőre, hamar eldőlt a dolog. Igaz most nagyon rossz, hogy tavaszig várnunk kell, hogy igazán elkezdődjön a közös kaland, addig is járunk ki a lovardába persze, de nagyon keveset tudunk lovagolni. Nem nagyon van még közös képem róluk, csak pár fotót készítettem és nem voltak a legjobbak a fényviszonyok, úgyhogy mindenfélét állítgattam a fotón, alá-fölé mostam mindenfélét, mire elégedett voltam a végeredménnyel. De meg akartam örökíteni egy oldallal a kezdetet. Remélem jó barátok lesznek és minden oké lesz, nagyon kedves, aranyos ló egyébként, két nap után már jött hozzánk a legelőről, amikor odaértünk.

Aztán egy oldal csak úgy, nem is tudom honnan jött és szinte alig raktam rá valamit, illetve ez nem igaz, mert raktam, csak aztán le is szedtem. Végül így tetszett a legjobban.

(Alig használtam Mörjikének ezeket az elképesztően klassz overlay-eit, pedig annyira csodás mindegyik!)

credit

Aztán meg belekezdtem valamiféle Project life-ba, de még nem is merek beszélni róla, mert annyi ilyen dologba belekezdtem már és annyiszor abbahagytam. De az egyik oldalnál előkerült egy téma és gondoltam ez megér egy külön önálló oldalt is.

Ez pedig a délutáni leckeírás.

Ami szörnyű.

Ami egy totális veszekedés köztem és Dóri között. Ami után úgy érzem, mintha lefutottam volna a maratont. Leszívja minden energiámat, az önuralmamat viszont kiválóan fejleszti!! :) Hogy ne ordítsak 5 percenként és ne szaladjak ki a lakásból, hogy rájöjjek mégiscsak én vagyok a felnőtt és nem viselkedhetek úgy, mint egy hisztis gyerek. Nem tudom mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez a helyzet változzon, de remélem már nem soknak, mert idegileg lerongyolódtam rendesen...

Szóval ilyenek ezek a délutánok, remélem majd egyszer tudok könnyedén-nevetve gondolni rájuk, ha ránézek erre az oldalra. :)

credit

Suli

Először is nagyon köszönöm a kommenteket az előző bejegyzésemhez, komolyan mondom nem számítottam rá. Mit akar ez a hülye tyúk mesélgetni magáról, majd biztos azt hiszi, hogy valaki el is olvassa, kb. ilyen vélemény-lehetőségek jártak a fejemben, na igen, egy kis önbizalom-hiányért nem kell a szomszédba mennem! :)))

Úgyhogy most be is váltom a fenyegetésemet egy újabb maratoni bejegyzéssel.

(... és nem sok scrapbook lesz benne, úgyhogy aki továbbklikkel, megértem... :)))

Lassan véget ér a másfél éves grafikus képzés, ahova járok, de még egyszer sem sikerült blogolnom róla...Na most mindent megpróbálok bepótolni.

Ebben a suliban mi voltunk az első grafikus osztály és egyébként is csak egy-két éve van emelt szintű OKJ-s képzés, eddig csak a Képzőn lehetett ilyet tanulni.

Nem mondhatnám, hogy valami fényes kezdet volt ez ebben a suliban, mert ha azt mondom, hogy eléggé átgondolatlan volt, akkor finoman fogalmazok. A másik gond talán az volt, hogy vannak ugye az alkalmazott grafikusok, ők gyártják nekünk a különböző kiadványokat, újságokat, webes megjelenéseket és még rengeteg dolgot kitalálnak és megterveznek. Aztán vannak a grafikus művészek, akik csodásan rajzolnak, festenek, mindenféle technikákkal dolgoznak, és kiállítanak. (más kérdés, hogy ők is sokan alkalmazott grafikából élnek). Na ezek olyan művészlelkek.

Sikerült ebbe a suliba többnyire ilyen grafikus művészeket meghívni tanárnak, pl. fel sem tűnik neki, hogy kifordítva van rajta a póló. (komoly!) Vagy egyik órán már megesett a szívünk szerencsétlen tanárnőn, mert 10 perce keresgélt egy eszközt a Photoshopban, megmutattuk neki, hogy hol találja (csak, hogy utána megmutathasson vele valamit, amit már úgyis tudtunk...)

Vagy bejött a másik tanárnő és fél óráig fejtegette, hogy most ő mennyire zavarban van és nem is tudja, hogy mit tanítson nekünk, mondjunk már valami ötletet, hogy mit szeretnénk hallani. A gépet alig tudta bekapcsolni és soha semmit nem talált meg rajta, volt egy kép, amit nagyon szeretett volna megmutatni, de nem tudta megnyitni a pendrive-ról, gondoltam szünetben megkeresem a neten, kb 15 másodpercig tartott... annyira boldog volt, hogy felmentést kaptam a vizsgán, egy napig ezen röhögtem.

Aztán olyan is volt, hogy bejön a fazon (a tanár, egy férfi) a szerkó a következő: szandi, fekete harisnyanadrág, ezen egy bő szárú rövidnadrág, kecskeszakáll, kócos, copfba fogott haj. Leül és révedezve maga elé bámul úgy kb öt percig. Egy ajtócsapódásra felrezzen, körülnéz és feltűnik neki, hogy mi is a teremben vagyunk. Hurrá, kezdi kapizsgálni: suli, tanár, tanulók!

Kiosztja a feladatot, de fél óra múlva rákérdez van-e kedvünk a festményeit megnézni. Naná, bármi jobb, mint kockákat rajzolni különféle perspektívákból!

Gép, kivetítő bekapcsol, lemez betesz. Majd elkezdi a nagy kivetítőn mutatni a képeit. Most halál komolyan a képei 98 százalékán, nem túlzok! hát hogy is mondjam finoman, na mindegy leírom, ez úgyis az én blogom, azt írok ide ami akarok, szóval a képei 98 százalékán női puncik voltak. Mindenféle perspektívából, a szoknya alól diszkréten kivillanva, combok sűrűjében és a maga teljes valóságában. Azt hiszem az volt ottlétem csúcspontja, a puncivetítős óra.

Amúgy meg nagyon szerettem járni, mert kicsit kiléphettem a hétköznapi szerepemből, nem mami voltam, hanem egy tanonc, egyedül ültem a kocsiban és repesztettem az autópályán, szerettem a szombat reggeli fényeket, a még kihalt várost, azt a kis kertet az elkerülő útnál, amit mindig megcsodáltam, egy kis üres telek a sok ház között növendék fákkal és a reggeli fényben elképesztő hangulata volt, mint egy varázskert...a futó bácsit a fehér rövidnadrágban, akit mindig láttam a kocsiból, és úgy üvöltettem a zenét, ahogy akartam, olyan igazi freedom-érzés volt.

Egy szó mint száz, összegyűjtöttem néhány munkámat, amit a sulis feladataimra készítettem órán vagy házi feladatként, mert szeretném ide a blogomra is eltenni mementónak. Azért azt hozzá teszem, hogy ezek a dolgok általában nem úgy készültek, hogy hosszas fejtörés, gyűjtőmunka és átgondolt tervezgetés előzte volna meg őket, hanem többnyire a rántás kevergetése közben eszembe jutott, hogy holnap le kell adni valamit és én még el sem kezdtem...

Aztán következett a pánikszerű kapkodás és éjszakázás.

(Egyébként az nálunk már egy szállóige, hogy ha odaégett a kaja vagy pocsék íze van, akkor az asztalnál mindenki unott képpel összenéz és azt mondják: Na, Anya megint scrapbookozott...)

Természetesen szakértő szemmel biztos egymillió hiba van mindenhol, de hát ezek az én szárnypróbálgatásaim, valahol el kellett kezdeni.

Mindezek ellenére egy kicsit büszke vagyok magamra, mert kb.a csoport fele kihullott és negyvenéves fejjel fel tudtam venni a versenyt a huszonévesekkel is, akik a számítógépen nőttek fel én pedig kb. 35 éves koromban kezdtem el felfedezni, hogy kb. mire lehet a gépet használni.

Először talán essünk túl a szabadkézi rajzaimon (bár lehet, hogy merész dolog ezzel kezdeni és megkockáztatni, hogy mindenki elmeneküljön...)

Tény: általános iskolában rajzoltam utoljára. (na jó, szoktam rajzolni a gyerekeknek, csiga-bigát, napocskát...) Tény2: legelső óra feladat-drapérián almák, megvilágítva. Instrukciók a tanártól: tessék, lehet kezdeni!

Egyébként is kb. ennyi segítséget kaptunk tőle, a rajzot szerinte nem lehet tanítani, gyakorolni kell és kész. Nem tudom ki próbált meg már drapériát rajzolni, de ennél sokkal nehezebbet nem nagyon tudok elképzelni. (ekkor azért megfordult a fejemben, hogy talán el fel kellene állnom és haza kéne mennem, de persze gyanútlanul maradtam, mert nem tudtam, hogy lesz ez még így se, amikor a csontváz is előkerül...)

Ezeket már digitálisan festettem:

( egyébként egy Artweaver nevű programot használtunk, nagyon jó kis program és van ingyenes verziója, le lehet tölteni, nagyon hasonlít a kezelői felülete a PS-hez. )

Aztán persze kellett mindenfélét tervezni, természetesen kitalált cégeknek, rendezvényekhez. És a tanárok kedvenc témája-saját magunknak.

Eddig szinte minden Photoshop, itt már használtunk vektoros programot és kiadványszerkesztő programot is:






Ez eredetileg egy kis lapozható füzet:

A suli után, hogy mi lesz belőlem, azt még nem tudom...Tervek, álmok vannak.(naná, kinek nincs?)
Hogy ne maradjon scrapbook nélkül a bejegyzés készítettem egy oldalt is, nem tudom honnan jött, de egy Dali-bajuszt is rittyentettem magamnak és ráraktam néhány dolgot a "remekműveimből" :)))

Az, hogy milyen volt a képzés az egy dolog, de természetesen a vizsga vérkomoly lesz, szakdoga, szóbeli, írásbeli, gyakorlati vizsgák.
Félelmetesen hangzik számomra.
És az is...
Drukkoljatok!
************************************************************************************

az oldalhoz felhasználtam: nagy wa innen: workisnotajob, kicsi: suddenly artistic, címke: Roben Marie Designs, ragacs ecsetek: Anna Aspens, szalag, csipke, virág: Paula Kesselring-winterdays, a többi saját

Miért blogolok

...vagy inkább, miért nem blogolok, így helyesebb lenne a kérdés. Az utóbbi időkben kissé elhanyagoltam a blogolást és ideje volt kicsit átgondolni miért is blogolok valójában és hogyan is kellene folytatni. Igazából szeretnék visszatérni a blogolás gyökereihez, vagyis hogy ez a blog egy napló legyen, amit magunkról írok magunknak. Az, hogy ezt megosztom és kapok visszajelzéseket, kedves kommenteket egy bónusz számomra és sokszor nagyon jól esik, ez tény. (és köszönöm!)
Oké, a blogot az scrapbook-oldalaim miatt kezdtem el, de pont ennek kapcsán jöttem rá, hogy mennyire jó és fontos dolog a családi élményeket megörökíteni, nem hagyni elveszni a legapróbb hétköznapi örömöt sem, nyomot hagyni, megőrizni a gyerekeknek (és persze magunknak is) az életünk apró mozzanatait képekben és szavakban is.
Jó lenne az élményeinket megfogalmazni, elmondani gyakrabban, hogy vissza lehessen olvasni, nézegetni. Annyi időm úgysincs, hogy oldalba foglaljak mindent, ez reménytelen vállakozás lenne. Mondjuk eddig is próbáltam azért az oldalaim blogolásakor az élményekről kicsit részletesebben írni, de most azt tervezem, hogy gyakrabban írok majd ide és nem csak az oldalon mesélek arról, hogy mi is van velünk mostanában. Egyszerűen szükségem van egy ilyen "menekülési útvonalra", mert ki akarom zárni a rossz dolgokat, hogy a sok negatív, agyament hülyeség, ami körülvesz minket mostanság kellőképpen háttérbe szoruljon és igazán csak a jó dolgokra koncentráljak, észrevegyem ezeket nap mint nap és el is tegyem ide a blogra, mint egy jó kis befőttet. (Igazi befőttet úgysem szoktam eltenni, bár minden évben készülök rá...Legalább emlék-befőtteket készítsek...ahhoz talán értek is valamennyire)
Nos, a karácsony nem indult valami fényesen nálunk, az autópálya kb. fél óráig működött, a várat nem lehetett rendesen összerakni és kicsit idegesek voltunk Apával emiatt valamint sokat emlegettük nem éppen kedves szavakkal a kínai játékgyártó üzemeket.(Pedig mindegyik játéknak elég húzós ára volt...) És görcsbe rándult a gyomrom, amikor véletlenül meghallottam, hogy Boti azt kérdezi Dóritól, hogy az angyalkák miért ilyen ajándékokat hoztak neki...
A jókedv akkor tért vissza, amikor mi is megkaptuk a gyerekektől az ajándékunkat, mégpedig egy zenés-táncos műsorral készültek, amit előtte titokban próbáltak, ruhákat dugdostak el a gardróbban, mert fellépő ruha is volt kéremszépen! (Dóri pl. megkereste Boti ünneplőnadrágját, csak nem vették észre, hogy ez a két éve kinőtt nadrág, úgyhogy a bokája fölött lengedezett...)
Annyira édesek voltak, mi csak pislogtunk... Volt éneklés, tánc, zongorázás, gyertyás bevonulás és meghajlás a végén. Fogalmam sincs Dóri hogyan vette rá erre Botit, de a rossz hangulat elillant mintha soha nem is lett volna...és igazi karácsony lett, mert Apa meg én csupa nagy betűs szeretetet kaptunk ajándékba a gyerekeinktől.

Vannak hobbik, amik összehoznak embereket, de ezt scrapbookos körökben nem hiszem, hogy kellene magyarázni. Na egy ilyen hobbi a lovazás is.

Ha egy közös lovas óévbúcsúztató buliról van szó, akkor simán elfér a társaságban az ügyvéd úr (akinek mindig csörög a telefonja), Józsi az ablakgyárból (aki azonnal lecsap a társaságban lévő facér hölgyre), a polgármester úr (aki útközben megtervezi a jövő évi beruházásokat), Fecó, aki nem tudom, hogy micsoda és még soha nem ült lovon, de mindenki haverja és nem tudom hogy csinálta, de minden második foga hiányzik viszont olyan poénjai vannak, hogy pusztulunk a röhögéstől. És még sorolhatnám...
Szóval 29.-én egy lovas túrára mentünk azokkal az emberekkel, akik ugyanott lovaznak, ahol mi. Egyenlőre nem mertük lóháton bevállalni Dórival a túrát, mert terepen még nagyon keveset lovagoltunk és itt azért elég gyakorlott lovasok voltak a bandában, úgyhogy mi a lovaskocsin utaztunk.

credit

Régen röhögtem ennyit, na jó biztos azért belejátszott az elfogyasztott pálinka mennyisége is, de hát könyörgöm hideg volt!!!
Igazi retro élmény volt, a falusi kocsmában malacsültet ettünk (hú, de finom volt!), forralt bort ittunk (ajjaj!pálinkára bor?!) lehet, hogy már ezért nem lepődtem meg a kocsmába besétáló fazonon, akinek a kezében egy fehér nejlonszatyorban üldögélő tyúk pislogott.
Visszafelé a kocsin Józsi és Fecó dalárdája osztatlan sikert aratott, a lovarda melletti legelőhöz érve pedig a ménes vágtatott körülöttünk, csakhogy még egy kicsit gyönyörködhessünk bennük és újra eszembe jusson, hogy szerelmes vagyok a lovakba.
Elsején még elkapott egy pánikroham, hogy mindjárt vége a szünetnek és jó lenne még fotókat csinálni a gyerekekről, de az üljetekleszépengyerekek nálunk már nem nagyon működik, nem is sikerült elérnem, hogy legyenek normális képek, mert bohóckodásba fulladt az egész. De talán így még könnyebb volt oldalba foglalni a képeket és egyébként is ezek ők igazából. És imádom őket. De nagyon!

credit