Boti ábécé és a karácsony

Szóval egy pár mondat Boti olvasókönyvéról, amit már FB-on mutattam és ezúton köszönöm a sok kedves kommentet, dicséretet, bár ott is írtam, hogy nem saját ötlet. Kutattam mindenfelé valami jó ötlet után, amivel valamilyen személyes ajándékot is tudnék a gyerekeknek adni és így keveredtem Noémi Csemete design blogjára, ott láttam egy ilyen olvasókönyvet és dettó ugyanez volt, minden oldalon egy betű és egy szó családi fotókkal. Választottam egy fotókönyv méretet, viszonylag kicsiben készült, mert ezt csak olyan kis kiegészítő ajándéknak szántam, még így is 4000 forint volt. A méret ugye csak nyolc oldalanként bővíthető, szóval emiatt került bele néhány duplaoldal is.

Utolsó oldalként pedig akartam valamiféle lezárást, még tavaly karácsonyra csináltam ezt a képet az óvónéniknek, őszi kiránduláson készült és utólag téliesítettem a mikulás sapkával, hópelyhekkel. A birka-iskola a fotó alapján meg témába vágó volt, Boti nem is ismerte ezt a verset, szóval még ez is sikert aratott.

Egyébként is elhatároztam, hogy ezentúl mindig kapnak a gyerekek valami személyes dolgot is karácsonyra, mert nekem már annyira elegem van ebből a mostanság dúló karácsonyosdiból, ami körülvesz minket.

Advent. Csendes, megnyugvós, kicsit befelé fordulós várakozás a karácsony esti csodára, megnyugvásra, kinek mire. Ehelyett mi van? Októbertől (!) a boltokban a karácsonyi fílingerőltetés, reklámdömping(ezúton üzenem minden kereskedőnek, hogy hozzám feleslegesen dobnak be, naponta három kiló reklámújságot, mert egyben kidobom az egészet), stressz ezerrel, kinek mit és hol, lökdösődés, dugóban ülés=káromkodás. Én ezt már nagyon nem bírom. Tavaly mindent, de tényleg mindent a netről rendeltem meg, nem voltam hajlandó kitenni a lábam, nem vagyok hajlandó tülekedni és közben utálni az embereket karácsony táján. Idén felkeltem hajnalban és öt órakor mentem a teszkóba, csak hogy ne történjen meg ez velem.

És mennyi teendő van! Természetesen pluszban a szokásos hétköznapiak mellé! Aki kitalálta azt, hogy karácsony előtt ablakot kell pucolni, az nem normális! Na ez fel sem merül nálam, sőt, ha lesz idő porszívózni, akkor nem lesz annyi por, ha nem lesz, akkor meg úgy marad. Nem vagyok hajlandó kicsinálni magam a karácsony miatt.

És ami KELL: ajándék tanító néniknek, edzőknek, jajelnefelejtsem, bár nem tudom valaha megjegyezték-e, hogy tőlünk kaptak... mikulás buli a suliban, sütit sütni, karácsonyi vásár a másik suliban, sütit sütni, évvégi gála az usziban, sütit sütni, ja mézeskalács az is kell, szóval azt is sütni, bár félnapos meló és a gyerekeket az első tíz darabig érdekli, a maradék nyolcvanat meg majd én megcsinálom, ja beigli az is kell, na azt nem sütök. Illetve idén sütöttem 28.-án, mert akkor értem rá. Karácsonyi szereplések, Dóri az uszodában (bár hála istennek ez mindig jó hangulatú és nem kényszer és a gyerekek felszabadultak és büszkék, ergo van is értelme), Boti templomban énekel életében először kórusban, állóhely is alig van, tülekedés, ők az elsők, kb. öt perc, majd az oldalajtón kikísérik őket, ezzel számunkra vége a hangversenynek. ??? De a csúcs, 24.-én délután kiadom parancsba,(mert másképp úgysem lehetett volna őket rávenni...), hogy márpedig elmegyünk megnézni az unokatesót a templomba a betlehemesben, és ami volt: elképesztő zagyvaság Éva bűnbeesésétől kezdve, próféciákon és a zsidók kánaánján keresztül Heródesig. Az hogy Boti mit művelt közben az ölemben "ülve", nem részletezem, de felborzolt idegekkel, menekülve távoztunk. Én meg azt gondoltam, milyen jó kis ráhangolódás lesz a karácsony estére...

A gyerekek elmondják az elvárásaikat, listákat írnak ( az enyémek mondjuk nem, de én is megkérdezem őket, mit szeretnétek, mert a család faggat és mindenkinek én találjam ki, naná nehogy már gondolkozni is kelljen valamin...) és teljes káosz amúgy ez az ügy, mert Jézuska hoz ajándékot, ( a saját szülinapján??? azt hittem ez csak a hobbitoknál van...) vagy angyalkák, vagy a mikulás vagy a karácsonyi manó vagy sorolhatnám és persze azt, amit megrendeltünk anyutól, aputól, minő véletlen! és akkor másnap a nagyinál is hoz és kinél mikor ér véget a sor.

Szóval fogyasztóitársadalom-karácsony elleni fellázadásom első mérföldköve volt ez a kis könyv, tudom, hogy nem én vagyok az első lázadó és főleg itt scrapbookos körökben nagyon sokan készítenek személyes, szívből jövő ajándékokat, inkább arról akartam írni, hogy ne legyen már annyi elvárás senkivel szemben karácsony előtt-alatt és anya meg apa vette neked ezt az ajándékot, mert figyeltünk rád és tudjuk, hogy régóta vágytál erre és bár nincs beigli, de együtt eszünk finomakat. És gyere bújj ide, na jó vegyük elő azt az activity-t. De az hogy a francba lehet, hogy az erkölcsrendészet csak 3 pontot ér!!?? Csalás! Karácsonykor! :)

Ajtó

(Kedves Olvasóim, követőim vagy csak aki ide tévedt! Nincs értelme írnom arról miért nem blogoltam, scrappeltem az utóbbi időben, tök mindegy. Ha elolvassátok, köszönöm, ha reagáltok szívből hálás vagyok! Most is inkább csak ki akartam írni magamból nyomoromat, aztán lett az oldal. Puszilok mindenkit!)

Kamaszkor-eddigi anyaságom legrémületesebb szavává vált az utóbbi időben.

Egy ajtó becsukódott szó szerint és átvitt értelemben is és én állok a becsukott ajtó előtt értetlenül, lefagyott aggyal és egyenlőre fogalmam sincs hogyan indíthatnám újra magam. Persze utána olvastam, megnéztem, Vekerdy azt írja, úgy cirka nyolc év és visszakapjuk a gyerekünket. Rémületesen, ijesztően hangzik és persze ettől semmi sem lett könnyebb.

Menj ki, nem érdekel, nem csinálom, hülyeség, szar(ez a leggyakoribb) és csukd be magad után!

Amit tutira elszúrtam, hogy még felkészületlenül és váratlanul ért, ezért is állok most lefagyva ott az ajtó előtt.

Egyébként meg anyaságom minden pillanatát kétségek és elbizonytalanodások közepette éltem meg eddig is. Mindig szájtátva hallgattam azokat az anyákat játszótéren, oviban, suliban, itt-ott, akik határozott elveiket kijelentették, sőt persze tanácsokat osztogattak, hogy ők mit hogyan csinálnak, ami persze náluk mindig működik és mindent aaaaaaaaaaaaannyira szuper jól csinálnak. Amíg az én kenyeremet eszed, addig ez így lesz és kész, megmondtam neki és meg is értette! És minden nap jókedvűek és türelmesek és játszanak a gyerekkel és még a lakás is mindig tiptop, az tuti.

Miközben én meg azon agyaltam, kis túlzással, hogy a vajas kenyér egyik felére egy kicsivel több vajat tettem és most akkor ez jól van-e így. De vicc nélkül mai napig mondjuk délben eszembe jut, amikor kisüt a nap, hogy mégis csak a vékonyabb nadrág kellett volna reggel. És hiába tudom közben, hogy a gyerek jól érzi magát abban a nadrágban és amúgy is a másik nadrág kb. 0,03 mm-rel lett volna vékonyabb.

Vártam, hogy majd egyszer én is ilyen magabiztos leszek, meghozzák az évek, a tapasztalat, hogy majd beigazolódnak a dolgok, hogy mit csináltam jól és akkor tudni fogom, hogy mit hogyan legközelebb. (Bár abban biztos voltam, hogy a lakás az nem lesz soha tiptop :)))Aztán láttam, hogy mit csináltam jól, meg azt, hogy legalább annyi mindent el is szúrtam és beletörődtem, hogy én ilyen anya vagyok, rájöttem, hogy minden napi elbizonytalanodásaim lényem olyan mélyéből fakadnak, amihez még én sem férhetek hozzá és ezért nem is fog ez soha megváltozni.

És most mégis piszok nehéz tudomásul venni, hogy ezt kaptam, ezt a 12 évet és egy felnőttet fogok visszakapni. Test a testemből, vér a véremből, hogyan értsem meg, hogy leszakította magát rólam, egyik napról a másikra, örökre, visszavonhatatlanul? Nem érdekel, hogy így van rendjén, így kell lennie, hogy meg kell találnia saját magát, saját útját, saját lelkét, hogy el kell követnie saját hibáit, hogy meg kell élnie saját örömeit (nélkülem, a rohadt életbe!), vissza akarom kapni és kész!

Tehát állok a nyomorult ajtó előtt és dörömbölök ezerrel, mert vissza akarok jutni. A jutalmamat akarom, a nyereséget besöpörni, amiért mindent feladtam az elmúlt 12 évben. Amiért mindig futottam, ha hívott, amiért MINDIG ott voltam, a sok elmaradt percért amit alvással, olvasással, értelmes felnőttekkel való beszélgetéssel tölthettem volna, amit bulizással, vagy egyszerűen semmittevéssel, magammal tölthettem volna, azzal, amihez kedvem lett volna!

Erre gondolok dörömbölés közben, de persze tudom, hogy ez mekkora baromság. Sosem kérte, hogy ezt tegyem és ez nem egy ilyen játék. A jutalmat már megkaptam, amikor fel kellett kelnem éjszaka, odamenni hozzá és a karomba szorítani, lehet, hogy piszkosul álmos voltam és ezredszer csináltam, de amikor megnyugodva hozzám bújt, amit mondott, amit éreztünk...

Nincs több jutalom, az volt AZ.

Be kell érnem azzal, ami volt.

Valahogy túl kell élnem, hogy már nem puszilhatom meg a suli előtt, hogy nem foghatom a kezét az utcán, hogy titkai vannak előttem, hogy már nem velem beszéli meg. Sőt! Hogy elutasít, elküld, hogy becsukja azt a rohadt ajtót. Már nem is akarok okos, határozott, majdénmegmondom felnőttnek látszani. Talán néha még vinnyogva bekönyöröghetem magam az ajtón túlra, ha meglátja kétségbeesésemet, könnyeimet. Talán.

Az a nyolc év meg majd csak elszalad valahogy...

December napjai és újévi fogadalom

Szinte el sem hiszem, de sikerült befejeznem a decemberi albumot, amiről az előző bejegyzésben írtam. Végül az a fogadalmam bizonyult nehezebbnek, hogy nem feltétlenül kell minden nap valami szuper fotót csinálnom és voltak napok, amikor nem igazán sikerült egy jó kép sem és kb. kétszer határoztam el, hogy abbahagyom. Persze nem arra gondolok, hogy tökéletesen exponált, tűéles, extra  fotókat akartam, hanem inkább arra, hogy arról a napról legyen egy-két olyan fotóm, ami azonnal behozza az aznapi hangulatot, ha ránézek, ránézünk. Azt könnyebben sikerült betartanom, hogy a scrapbook részét az oldalaknak a minimálisra vegyem, így is nagyon sok időt áldoztam rá, általában hajnalban csináltam az előző nap történéseiről az adott oldalt. Végül is elégedett vagyok vele, jó érzés "végiglapozni" egyenlőre digitális formában, bár van bennem hiányérzet, hogy a scrap részére nem tudtam időt szánni úgy, ahogy szerettem volna, de tudom, hogy akkor nem sikerült volna befejezni. Azt hiszem a magazin stílust is sikerült nagyjából megtartanom, amit elterveztem, bár egy-két Yin template-t elővettem a vége felé, amikor már nem tudtam értelmes elrendezést kitalálni. Bár nehéz volt, de most meg szinte hiányzik, ma is ránéztem valamire és reflexszerűen eszembe jutott, hogy na ezt kéne lefotózni, aztán beugrott, hogy ja már nem kell.

Aztán meg ahogy újra meg újra átlapozgattam az újságomat, és túljutottam azon az állapotomon, hogy a hiányosságokat keressem benne és marcangoljam magam, hogy hogyan lehetett volna jobb, próbálgattam olyan szemszögből is nézegetni, hogy végül is mik azok a dolgok, amik inspiráltak, amiket le kellett, hogy fotózzak, amikről írtam. Végül olyan évértékelő hangulatba keveredtem, úgyis aktuális a téma. Ja, kérem az ember gyereke mindig eljut azokhoz a nagy kérdésekhez, azokhoz a fránya kérdésekhez, amire úgy sincsenek válaszok, mi a francnak vagyunk mi itt, mi a cél, hova tartunk? Mi volt nekem fontos végül ebben a decemberben és ebben az évben, mit akartam a legjobban megörökíteni, lefotózni, oldalba foglalni, megragadni, mert azt akarom, hogy meglegyen nekem! Talán túl egyszerű válasz, hogy a mosolyokat a gyerekeim arcán, de végül is nincs ennél jobb. Én meg úgyis "túllátok" ezeken a mosolyokon és tudom, hogy miről szólnak, mi van mögöttük.  

És akkor már mi az, amit esetleg az új évben jobban szeretnék csinálni? Már túl sokat éltem ahhoz, hogy újévi fogadalmakat tegyek, hiszen eddigi életem során túl sok volt, amit nem tartottam be.☺

Aztán Margó blogjára keveredtem (ehhez a bejegyzéshez) és valami mégis mocorogni kezdett bennem és ha nem is újévi fogadalom ez, de elhatároztam, hogy a legfontosabbról, hogy tudjak örülni  akár kis, akár nagy dolgoknak és tudjak nevetni akármin és persze magunkon is, az idén sem akarok lemondani. (Az ilyen embereket, mint Margó én bárányfelhő-bodorítónak hívom-Mikkamakka után szabadon-, mert a legpocsékabb szürke felhőből is Margó bárányfelhőt tud nekem kanyarítani, szóval elolvasom a blogbejegyzését és utána fütyörészve lépek ki a kapun az utcára...♥♥♥)

Aztán meg a FB-ra keveredtem (mennyi keveredés!...) és egy ismerősöm ezt osztotta meg éppen:

Nagyon fontos üzenet, akár újévi irányadás is lehet, Vekerdy Tamás iránymutatása:
"A kérdés, hogy hozunk-e valamilyen, akár anyagi áldozatot is a gyerekekért. Van-e egy anya, aki kemenceszerűen otthon van, aki jókat főz, aki beszélget, aki este jelen van a gyerek számára, vagy egyformán fáradt szülők zuhannak be, és csak mindenkinek arra van ereje, hogy lerogyjon a tévé elé.
– Mit üzenne az édesanyáknak, mit tegyenek, hogy gyermekeik boldogok legyenek?
– Próbálják meg jól érezni magukat, mert az nagyon fontos a gyereknek. Tudjuk, hogy a gyerekek kiszívják a vérünket, rágják a húsunkat. Ez így van, ezért meg kell néha szabadulni tőlük. Időként kell, hogy anya is szabadon lélegezzen, elmenjen a férjével vacsorázni, moziba, hogy aztán a gyerek újra egy pihentebb, rághatóbb anyát kapjon vissza. Nagyon fontos, hogy az anya jól legyen. Hogy tudjon örülni az életnek és a gyereknek, és ne csak szenvedjen tőle és a rengeteg tennivalótól.
Könyörögve kérem az anyákat, hogy ne vasaljanak, mert a vasalás egy pokol. Nem lehet úgy háztartást vezetni, mint régen, amikor nagycsaládok éltek együtt, és amikor háztartási alkalmazottak voltak. Legyen rendetlenség a lakásban, legyen kedély az otthonban, lustálkodjon, pihenjen az anya. Ne adja át magát ezeknek a hajszolásoknak, amit a külvilág és nem egyszer, mi férfiak szeretnénk kipréselni a nőkből. ..."

Szóval mégis teszek fogadalmat. Nem vasalok! És rendetlenséget fogadok! Inkább mosolyokat fotózok és legyen lustálkodás és kedély! Hát ha egyszer a szakember ezt mondta?!!!

Mindenkinek nagyon boldog (vasalásmentes) új évet kívánok!

A kész családi magazin:

Open publication - Free publishing - More family

Felhasznált dolgok: Gina Marie Huff

Családi magazin

Belekezdtem én is a December dailybe-digitális formában, remélem idén be is fejezem. Valljuk be azért ez rendesen időigényes és cseppet sem egyszerű project. Persze ha valaki utólag, szép komótosan csinálja, akkor más a helyzet. De én nem ezt a megoldást választottam, egyrészt akkor tuti, hogy soha nem fejezném be, másrészt mivel kommenteket mindenképpen szeretnék az oldalakra, ezeket jobban szeretem frissiben megírni, amikor még aznap vagy másnap van és jól meg tudom fogalmazni a történéseket, hangulatokat, érzéseket.  Próbáltam előre átgondolni az egészet és azon törtem a fejem, hogyan tudnám leegyszerűsíteni az egészet, hogy minél kevesebb időt vegyen igénybe, de azért jó is legyen. Én raw-ban fotózok (és erről már nem is tudok leszokni...), szóval a képeket fel kell dolgozni, aztán válogatni, aztán kitalálni az elrendezést és megírni a kommentet. Ez már eleve napi szinten elég sok idő. Szóval maradt a scrapbook része a dolognak, amin spórolni lehet és  teljesen minimálisra vettem. Kitaláltam, hogy megpróbálom "magazin stílusban" elkészíteni az egészet, hogy úgy nézzen ki, mint egy szép, sok képpel illusztrált újság.  Inkább csak scrapbook papírokat használtam, elemeket alig,  szinte semmit nem árnyékoltam, a szövegeket hasábokba rendeztem a legtöbb helyen, nagy méretre vettem sok fotót. Igaz nem olyan szép és mutatós, mint az igazi scrapbook oldalak, de így sokkal gyorsabban haladok az egésszel és talán idén először be is tudom fejezni.

A fotózás része sem egyszerű a dolognak, hiszen hétköznap a gyerekek szinte egész nap nincsenek itthon, amikor aztán hazaérnek már sötét van, vakus képeket nem könnyű készíteni úgy, hogy az adott hangulatot visszaadja a kép, meg aztán vannak napok, amikor aztán tényleg nem történik az égvilágon semmi. Próbálok tervezni, hogy melyik nap mi a programunk és abból mit lehet összehozni, imádkozom a napsütéses napokért, maxra állítom az iso értéket (minden szemcsés lesz, de nem érdekel...) és üldözöm a gyerekeket a lakásban és mindenhol. Fotózok az oviban, az utcán, a moziban, a kocsiban. Aztán nem és nem nyitom meg a készleteket tartalmazó mappáimat és nem pakolom tele az oldalt elemekkel. És legfőképpen felmentem magam a lelkiismeret furdalás alól, ha aznap nem sikerült valami szuper jó képet csinálni, hiszen nem is ez a cél, hanem hogy ennek a decembernek a hangulatát, történéseit megörökítse ez a családi magazin.
Mindenkinek kívánok szép napsütéses, de azért havas, teles, vidám adventet!
Az eddig elkészült oldalak:

Open publication - Free publishing - More family

Felhasznált dolgok: Gina Marie Huff

Még nyár...

Még nyári képekkel készült oldalak, de már olyan hideg van reggel meg este!
Túl vagyunk az első betegségen, az első antibigyón, mit mondjak, nem számítottam rá ilyen hamar... Azonnali hatállyal nyomatni kezdtem a gyerekeknek az immunerősítőt, pulcsikat és sapkákat cipelek magammal mindenhova.
Valerie (ValC Designs) hívott csapattagnak (köszönöm nessita!), mentem. Nem tudom mennyire vagyok ideális csapattag, sokszor sok mindent átszínezek, szétvágok, blendingelek, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Eddig még nem volt rám panasz. :)))) Igazából lusta vagyok CT-kbe jelentkezni, keresgetni, pedig tulajdonképpen szeretem a készletekkel járó kihívásokat, mire vagyok képes, amikor adott a feladat. Ezek a dolgok mindig előre visznek, legalábbis engem, nagyon sok szeretem-oldalam nem született volna meg, ha nincsenek ezek a készletek. És őszintén mondom, még soha nem csaptam össze CT-oldalt csak, hogy ki legyen pipálva a feladat, erre képtelen vagyok, nekem minden oldal ugyanolyan fontos és képtelen vagyok abbahagyni, amíg nem vagyok elégedett az eredménnyel. Lehet, hogy mégis ideális csapattag vagyok??? :))))))
Amúgy meg azonnal belebotlottam egy magyar tervezőbe, mert az első készlet egy kollab, amit Val Bee-vel közösen készített, ráadásul art journal-stílusban lehetett alkotni, szóval szerettem csinálni.
Annyira jól felidézi ez a kép a nyár szabadság-napfény-meleg-együttlenniagyerekekkel érzését, jó, hogy előkapartam, szeretek ránézni. ♥

Botim nekem amúgy is a vidámság meg a nevetés, tegnapi dumája pl. ez volt:

Anya, én négy éves koromig úgy mentem, hogy az orromat néztem. Baromi rosszul láttam!

☺

A készlet lelőhelye ITT, a Zig Zag-en.

Macskaságok

Istenem, adj időt, hogy blogolhassak! Ámen! Erről ennyit...☺

Na arról akartam, hogy macskaságok.

Először is Pityu.

Pityut kidobták. Az úgy volt, hogy a lovardához emberek érkeztek, hogy kaszáljanak. Amikor leparkoltak, hallják ám, hogy macskanyávogás hallatszik a motortérből. Kinyitották és két kismacska kuporgott benne. Na most mit csináljanak, hát kidobták őket, azt annyi. No comment. Itt cselekedni kellett!

 Hát így került hozzánk Pityu. (A másikat egy másik lovas vitte haza.) Már volt egy felnőtt macskánk, akit a menhelyről hoztunk haza-Kála, de Pityu az más volt.

Kála felmenői között tuti, hogy vannak előkelőségek és ez a viselkedésén is meglátszik. Felvágott farokkal, méltóságteljes léptekkel halad át a kerten  (értsd a birodalmán) és ha nagyon szépen kérjük, akkor oda méltóztatik jönni hozzánk és megengedi, hogy fenséges bundáját megsimogassuk.

Na de mondom Pityu az más. Egy perc alatt belopta magát a szívünkbe. Pityu az jön, odaszalad, dorombol és nyalogat és azonnal játszani akar. És lesből támad, a frászt hozva rád, de rögtön nevetni is kell rajta, annyira aranyos. Soha még nem nevettek a gyerekek annyit, mint tavaly nyáron, amikor Pityu hozzánk került.

Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy Pityu lány. Kezdettől tudtuk, de valahogy olyan huncut-Pityu feje volt, ez a név ragadt rá.

Mindenképpen el akartuk vinni ivartalaníttatni, de hát még olyan pici volt! (Mi meg olyan lusták...) Aztán Pityu megnőtt, mi meg még mindig csak halogattuk, és egy napon láttam, arról már lekéstünk.

Sejtésemet a doki beigazolta, kismacskáink lesznek. Gyerekek persze ujjongtak, mi kevésbé, mondhatni egyáltalán nem. De már nem volt mit tenni. Felkészültünk egy kartondoboz formájában. Elég jól eltaláltam az ellés napját, beengedtem az előtérbe Pityut, és a második nap el is kezdődött. Késő este volt már és tanakodtunk Apával, hogy felébresszük-e a gyerekeket, de mivel annyira várták és nem láttak ilyesmit soha felébresztettük őket és nem is bántuk meg, mert hatalmas élmény volt számukra. Még órákig nem tudtak elaludni, egyre csak kuncogtak az ágyban és újra meg újra felidézték, hogy hogyan is volt, meg mennyire cukik a kiscicák.  Pityu az ellés során ügyes volt, nagyjából mindent elintézett, bár a köldökzsinórt nekem kellett elvágni, elkötözni.

Még a kiscicák megérkezése előtt megállapodtunk a gyerekekkel, hogy egy cicát kiválasztanak, azt megtartjuk, a többit elajándékozzuk. Miután megérkeztek elkezdődött az alkudozás, mindketten választani akartak egyet. Beleegyeztünk. (naná, olyan cukik voltak!) Majd furfangos módon kitalálták, hogy mivel négy kismacska van és mi is négyen vagyunk, mindenkinek jut egy cica, be is osztották szépen, hogy melyik macska kié legyen. Majd közölték, csak nem vagyunk olyan szívtelen-gaz-galád szülők, hogy a saját macskánkat elajándékozzuk???  Okos kölykök! Na annyira azért nem kellett győzködni minket, úgy a szívünkhöz nőttek és tényleg nagy élmény látni, ahogy cseperednek, így együtt családként.

Mindennapi huncutkodásaikról oldalakat lehetne írni, számtalan órát töltöttünk azzal, hogy játszottunk velük vagy csak leültünk és néztük őket, csetléseiket-botlásaikat, birkózásukat, futkározásaikat.

Nem volt könnyű közös fotót készíteni róluk, de egyik reggel álmosan összebújva feküdtek az ablakpárkányon és készült is egy oldal ezzel a képpel.

credits

Két emlékezetes történetet is megörökítettem egy-egy oldalon. Az egyik, amikor nyaralásunk alatt Boti cicája, Picur elveszett, de végül szerencsésen előkerült.

credits

A másik Bogyó alias Padlási Pamac kalandjairól. ☺

credits

Ezt a kommentet kimásolom ide, mert nem tudom mennyire olvasható:

Nálunk minden állatnak egy csomó neve van Dóri jóvoltából. Bogyó a kiscicája, aki volt már Szívemegyetlenmazsolája, Bogyiszló, Bogyix, Dorombogyó stb. De hogyan is lett Bogyóból Padlási Pamac? Az úgy volt, hogy mint afféle elvetemült kölyökmacska Bogyó mindenre felmászik, többek között a diófára és onnan a szomszéd ház tetejére. Valamilyen úton-módon bejutott a padlásra (hogy hogyan, azt örök homály fedi...), ahonnan persze kijönni már nem tudott. Így aztán a fél utca éktelen macskanyávogásra ébredt, Bogyó nyomatékosan jelezte, hogy le szeretne jönni, de ebben számít némi segítségre. Nem volt akkora létrám, amivel feljutottam volna a tetőig. Mivel a szomszédban albérlő lakik és neki sincs létrája, amivel feljuthatna a padlásfeljáróig, fel kellett hívnom a tulajt, aki egy elfoglalt vállalkozó, így az embereit küldte, akik jöttek teherautóval, a platón hozták a létrát. Ezt háromszor játszottuk el.

 Reggel éktelen nyávogás, telefon, teherautó jön, emberek fel padlásra, hót mocskos Bogyót a kezembe nyomják, majd teherautó el. Hogy közben miket gondoltak, csak elképzeléseim vannak.

 Na de Bogyó nem egy lángész, ezt be is bizonyította...igen... negyedszer is...Leszedem, gondoltam, ha a fene fenét eszik is (miután kimerítettem azon káromkodások tárházát, amiket ismerek). Odavittem a kerti asztalt a kavicsos részre, ami így már eleve elég instabil alapot adott az akciónak.

 Az asztalra feltettem a létrát, ami olyan állapotban van, hogy az egyik foka a kezemben maradt, miközben másztam fel. Ezt egy laza mozdulattal a hátam mögé hajítottam és csak másztam tovább.

 Felértem, de hátra kellett dőlnöm, hogy fel tudjak nyúlni és az ujjam hegyével megemelni a kb. 5 kilós sarokcserepet, hogy egy kis rést tudjak csinálni, amin szerencsére Bogyó hajlandó volt kimászni.

 Remegő lábakkal, kezekkel másztam le, magamhoz szorítva azt a ...azt a ...te szívemegyetlenmazsolája...az a szerencséd, hogy ilyen édes pofid van!

Hát ilyenek nálunk a macskaságok! ☺

Mezők

ha látok a kocsiból valamilyen szép útmenti mezőt, rétet, miegymást mániákusan elcipelem oda a gyerekeket, de többnyire Dórit, hogy nosza csináljunk egy pár (száz..) fotót.

Vittem őket napraforgókhoz (ez egyébként most aktuális... :)))

rétre

szalmabálákhoz

repcetáblába

most meg egy búzamezőbe gázoltunk bele :)

ez egyet jelent azzal, hogy Dórinak futkároznia, mosolyognia kell vagy éppen komolyan elgondolkozva maga elé révedeznie, az utasításaimnak megfelelően :))))

persze közben jókat röhögünk, meg küzdünk a bogarakkal, földutakon zötykölődünk, árkot ugrunk, és süt a nap és nyár van, és tudjuk, hogy hülyék vagyunk, de nagyon élvezzük az egészet

és ezek olyan igazi édes nyári pillanatok, amiket soha nem fogok elfelejteni

én esküszöm, hogy Krisssz tutorialjával akartam oldalt csinálni, de miután kidobtam vagy három oldalt felcsaptam impresszionistának és szétfestettem mindent :)))

ezek után felpakoltam vagy ötven elemet, majd leszedtem

végül rajta hagytam kb.3 darabot, hogy legalább scrapbook oldalnak látszó tárgy legyen :P

credits

végül mégis összeszedtem magam és készült egy oldal a tutoriallal:

credits

(köszönöm szépen a kedves kommenteket az előző bejegyzéshez, már csak azért is, mert a scrapbook indított el ezen az úton, szóval köszönöm, pusszantás!!!)