2013. október 3., csütörtök

Ajtó

(Kedves Olvasóim, követőim vagy csak aki ide tévedt! Nincs értelme írnom arról miért nem blogoltam, scrappeltem az utóbbi időben, tök mindegy. Ha elolvassátok, köszönöm, ha reagáltok szívből hálás vagyok! Most is inkább csak ki akartam írni magamból nyomoromat, aztán lett az oldal. Puszilok mindenkit!)

Kamaszkor-eddigi anyaságom legrémületesebb szavává vált az utóbbi időben.

Egy ajtó becsukódott szó szerint és átvitt értelemben is és én állok a becsukott ajtó előtt értetlenül, lefagyott aggyal és egyenlőre fogalmam sincs hogyan indíthatnám újra magam. Persze utána olvastam, megnéztem, Vekerdy azt írja, úgy cirka nyolc év és visszakapjuk a gyerekünket. Rémületesen, ijesztően hangzik és persze ettől semmi sem lett könnyebb.

Menj ki, nem érdekel, nem csinálom, hülyeség, szar(ez a leggyakoribb) és csukd be magad után!

Amit tutira elszúrtam, hogy még felkészületlenül és váratlanul ért, ezért is állok most lefagyva ott az ajtó előtt.

Egyébként meg anyaságom minden pillanatát kétségek és elbizonytalanodások közepette éltem meg eddig is. Mindig szájtátva hallgattam azokat az anyákat játszótéren, oviban, suliban, itt-ott, akik határozott elveiket kijelentették, sőt persze tanácsokat osztogattak, hogy ők mit hogyan csinálnak, ami persze náluk mindig működik és mindent aaaaaaaaaaaaannyira szuper jól csinálnak. Amíg az én kenyeremet eszed, addig ez így lesz és kész, megmondtam neki és meg is értette! És minden nap jókedvűek és türelmesek és játszanak a gyerekkel és még a lakás is mindig tiptop, az tuti.

Miközben én meg azon agyaltam, kis túlzással, hogy a vajas kenyér egyik felére egy kicsivel több vajat tettem és most akkor ez jól van-e így. De vicc nélkül mai napig mondjuk délben eszembe jut, amikor kisüt a nap, hogy mégis csak a vékonyabb nadrág kellett volna reggel. És hiába tudom közben, hogy a gyerek jól érzi magát abban a nadrágban és amúgy is a másik nadrág kb. 0,03 mm-rel lett volna vékonyabb.

Vártam, hogy majd egyszer én is ilyen magabiztos leszek, meghozzák az évek, a tapasztalat, hogy majd beigazolódnak a dolgok, hogy mit csináltam jól és akkor tudni fogom, hogy mit hogyan legközelebb. (Bár abban biztos voltam, hogy a lakás az nem lesz soha tiptop :)))Aztán láttam, hogy mit csináltam jól, meg azt, hogy legalább annyi mindent el is szúrtam és beletörődtem, hogy én ilyen anya vagyok, rájöttem, hogy minden napi elbizonytalanodásaim lényem olyan mélyéből fakadnak, amihez még én sem férhetek hozzá és ezért nem is fog ez soha megváltozni.

És most mégis piszok nehéz tudomásul venni, hogy ezt kaptam, ezt a 12 évet és egy felnőttet fogok visszakapni. Test a testemből, vér a véremből, hogyan értsem meg, hogy leszakította magát rólam, egyik napról a másikra, örökre, visszavonhatatlanul? Nem érdekel, hogy így van rendjén, így kell lennie, hogy meg kell találnia saját magát, saját útját, saját lelkét, hogy el kell követnie saját hibáit, hogy meg kell élnie saját örömeit (nélkülem, a rohadt életbe!), vissza akarom kapni és kész!

Tehát állok a nyomorult ajtó előtt és dörömbölök ezerrel, mert vissza akarok jutni. A jutalmamat akarom, a nyereséget besöpörni, amiért mindent feladtam az elmúlt 12 évben. Amiért mindig futottam, ha hívott, amiért MINDIG ott voltam, a sok elmaradt percért amit alvással, olvasással, értelmes felnőttekkel való beszélgetéssel tölthettem volna, amit bulizással, vagy egyszerűen semmittevéssel, magammal tölthettem volna, azzal, amihez kedvem lett volna!

Erre gondolok dörömbölés közben, de persze tudom, hogy ez mekkora baromság. Sosem kérte, hogy ezt tegyem és ez nem egy ilyen játék. A jutalmat már megkaptam, amikor fel kellett kelnem éjszaka, odamenni hozzá és a karomba szorítani, lehet, hogy piszkosul álmos voltam és ezredszer csináltam, de amikor megnyugodva hozzám bújt, amit mondott, amit éreztünk...

Nincs több jutalom, az volt AZ.

Be kell érnem azzal, ami volt.

Valahogy túl kell élnem, hogy már nem puszilhatom meg a suli előtt, hogy nem foghatom a kezét az utcán, hogy titkai vannak előttem, hogy már nem velem beszéli meg. Sőt! Hogy elutasít, elküld, hogy becsukja azt a rohadt ajtót. Már nem is akarok okos, határozott, majdénmegmondom felnőttnek látszani. Talán néha még vinnyogva bekönyöröghetem magam az ajtón túlra, ha meglátja kétségbeesésemet, könnyeimet. Talán.

Az a nyolc év meg majd csak elszalad valahogy...

8 megjegyzés:

  1. Icka, drága! Elolvastam, összeszorult a szívem, ezer gondolat jutott eszembe. De inkább e-mail-ben, amint lesz egy kis időm! Addig is puszillak! Sokszor!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Icka ! Nehéz lenne bármiféle vigasztaló szavakat keresni egy ilyen bejegyzéshez... És mit is írhatnék én, hiszen mi még ez előtt az időszak előtt állunk. És mivel az én lányom az átlagnál is érzékenyebb, el sem tudom képzelni, mi vár még ránk. De minden szavadat átérzem - és ha az vigasztal, nálunk is mindig fut a lakás, és gyakorlatilag a vasalásról is leszoktam, mert én is úgy gondolom, hogy igenis megéri ezek helyett több értelmes időt eltölteni a gyerekkel addig, amíg még kicsi és igénye van rá. Pontosan azért, mert valószínűleg mindenkinél eljön az az idő, amikor már nem lesz rá igénye. És éppen ezért az sem zavar, ha a játékok eluralkodnak a nappalin, ahelyett, hogy visszamasíroznának a gyerekszobába; és még egy csomó olyan dolog, amit idegenek esetleg néha szóvá tesznek ... Az viszont irigylésre méltó, hogy így ki tudod írni magadból ezeket a dolgokat, és ilyen oldalt tudtál készíteni - remélem, legalább egy picit segített ! És tiszta szívből kívánom, hogy gyorsan kinyíljon az az ajtó - és nagyon remélem, hogy nem feltétlenül kell annak a 8 évnek 8 évnek lennie !! És azt is nagyon remélem, hogy igenis beérik a sok ráfordított szeretet, és feltétel nélküli adás - sőt, biztos vagyok benne! Minden jót, sok türelmet és kitartást kívánok!

    VálaszTörlés
  3. Kedves Icka !

    Én már túl vagyok ezen, és örömmel értesítelek, hogy vissza fogod kapni, sőt !
    Pontosan minden így történ nálunk is, örökös aggodalomban, szaladó lakásban, elmaradt önmegvalósításban, de nem bánom. Ma már a lányom a legbizalmasabb barátom is, akivel megbeszélhetem az élet "nagy dolgait ", mert ugye a férfiak /férjem. fiam / erre abszolut alkalmatlanok. Iszonyúan nehéz akkor is szeretni. amikor elutasítanak, de muszáj. És meg is térül, mert a szeretet nem vész el, csak átalakul. Ott őrzi benn a kicsi szíve mélyén,mint a magokat a föld és ha vége ennek az őrült korszaknak, egyszerre virágba borul. Bizzál magadban, az ösztöneidben, én a képeid alapján ismeretlenül is úgy gondolom jól csináltad. Kívánom Nektek a mielőbbi egymásra találást.

    VálaszTörlés
  4. Nagyon nehéz időszakon mész át drága Icka! de én is úgy gondolom, hogy akit így szeretnek, az nem tartja csukva sokáig az ajtót; mert előbb-utóbb szüksége lesz Rád! Te leszel az, aki megvigasztalja, a barátnői, szerelmi egyéb csalódások után...
    Sok türelmet kívánok Neked/Nektek!
    Aki így tud szeretni mint Te, abban ne legyen bizonytalanság...

    VálaszTörlés
  5. Jaj, 2 napja hagytam itt megjegyzést, és eltűnt???? :(

    Csak azt akartam írni, hogy együttérzek veled, még ha nem is tudom pontosan, min mész keresztül. Rémisztő olvasni a soraidat, mert én még csak most kezdek bele az egészbe.
    Nagy ölelést küldök a távolból.

    VálaszTörlés
  6. Jaj, itt bőgök, biztos a hormonok ;) A háromhetes babámmal a kezemben már most olyan nagylánynak tűnik a majdnem 6 éves lányom, és tudom hogy eljön majd ez az idő nálunk is, és nehéz lesz, és én is szörnyű kamasz voltam, hajajj.... Átérzem minden szavad, kitartás, most átalakul a helyzet, aztán majd helyrebillen. ÉS szuperanyák nincsenek, hidd el, csak mondják. Otthon ők is megvívják a maguk harcait. Nagy ölelés neked!

    VálaszTörlés
  7. Szia Icka! Örülök, hogy újra írtál a blogra, annak kevésbé, hogy kétségbe vagy esve a kamaszkori ajtók miatt. Ne aggódj, amit eddig megtehettél, azt megtetted, s nem volt hiába, a befektetett rengeteg szeretet, energia, áldozat megtérül! Azt az ember soha nem felejti el, akkor sem, amikor épp pokolba kívánja a felnőtteket és a szüleit. A kamasznak meg kell járnia a saját útját, neked az a dolgod, h türelmes legyél, szeresd őt, akkor is, ha undok vagy hülye, s legyél ott, amikor szüksége van rád. Mert lesz! Ne személyed elleni sérelemként éld meg ezt a korszakot, a gyereknek akkor is kell lázadnia, ha alapvetően jó az a csomag, amit otthonról hozott. Én még jól emlékszem mindenre.... szegény anyukám...mennyire türelmes volt! Nem tiltott, nem parancsolgatott, nem volt semmi "amíg az én kenyeremet eszed" duma... De mégis tudtam magamtól, h hogyan vigyázzak magamra, m olyan erős csomagot kaptam gyerekkoromban. Persze volt ajtócsapkodás, meg kiabálás, meg feszültség, de ez tényleg csak átmeneti. A szülőnek mindent el lehet mondani, ha a szülő normálisan áll hozzá a dolgokhoz! Fel a fejjel, nincs veszve semmi! Sok puszi: Nóra

    VálaszTörlés
  8. Icka ez egy bámulatos, csodálatra méltó oldal! Nagyon-nagyon mély tartalommal bír! Kitartás neked! Az oldalt pedig imádom! :)

    VálaszTörlés