Családi magazin

Belekezdtem én is a December dailybe-digitális formában, remélem idén be is fejezem. Valljuk be azért ez rendesen időigényes és cseppet sem egyszerű project. Persze ha valaki utólag, szép komótosan csinálja, akkor más a helyzet. De én nem ezt a megoldást választottam, egyrészt akkor tuti, hogy soha nem fejezném be, másrészt mivel kommenteket mindenképpen szeretnék az oldalakra, ezeket jobban szeretem frissiben megírni, amikor még aznap vagy másnap van és jól meg tudom fogalmazni a történéseket, hangulatokat, érzéseket.  Próbáltam előre átgondolni az egészet és azon törtem a fejem, hogyan tudnám leegyszerűsíteni az egészet, hogy minél kevesebb időt vegyen igénybe, de azért jó is legyen. Én raw-ban fotózok (és erről már nem is tudok leszokni...), szóval a képeket fel kell dolgozni, aztán válogatni, aztán kitalálni az elrendezést és megírni a kommentet. Ez már eleve napi szinten elég sok idő. Szóval maradt a scrapbook része a dolognak, amin spórolni lehet és  teljesen minimálisra vettem. Kitaláltam, hogy megpróbálom "magazin stílusban" elkészíteni az egészet, hogy úgy nézzen ki, mint egy szép, sok képpel illusztrált újság.  Inkább csak scrapbook papírokat használtam, elemeket alig,  szinte semmit nem árnyékoltam, a szövegeket hasábokba rendeztem a legtöbb helyen, nagy méretre vettem sok fotót. Igaz nem olyan szép és mutatós, mint az igazi scrapbook oldalak, de így sokkal gyorsabban haladok az egésszel és talán idén először be is tudom fejezni.

A fotózás része sem egyszerű a dolognak, hiszen hétköznap a gyerekek szinte egész nap nincsenek itthon, amikor aztán hazaérnek már sötét van, vakus képeket nem könnyű készíteni úgy, hogy az adott hangulatot visszaadja a kép, meg aztán vannak napok, amikor aztán tényleg nem történik az égvilágon semmi. Próbálok tervezni, hogy melyik nap mi a programunk és abból mit lehet összehozni, imádkozom a napsütéses napokért, maxra állítom az iso értéket (minden szemcsés lesz, de nem érdekel...) és üldözöm a gyerekeket a lakásban és mindenhol. Fotózok az oviban, az utcán, a moziban, a kocsiban. Aztán nem és nem nyitom meg a készleteket tartalmazó mappáimat és nem pakolom tele az oldalt elemekkel. És legfőképpen felmentem magam a lelkiismeret furdalás alól, ha aznap nem sikerült valami szuper jó képet csinálni, hiszen nem is ez a cél, hanem hogy ennek a decembernek a hangulatát, történéseit megörökítse ez a családi magazin.
Mindenkinek kívánok szép napsütéses, de azért havas, teles, vidám adventet!
Az eddig elkészült oldalak:

Open publication - Free publishing - More family

Felhasznált dolgok: Gina Marie Huff

Még nyár...

Még nyári képekkel készült oldalak, de már olyan hideg van reggel meg este!
Túl vagyunk az első betegségen, az első antibigyón, mit mondjak, nem számítottam rá ilyen hamar... Azonnali hatállyal nyomatni kezdtem a gyerekeknek az immunerősítőt, pulcsikat és sapkákat cipelek magammal mindenhova.
Valerie (ValC Designs) hívott csapattagnak (köszönöm nessita!), mentem. Nem tudom mennyire vagyok ideális csapattag, sokszor sok mindent átszínezek, szétvágok, blendingelek, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Eddig még nem volt rám panasz. :)))) Igazából lusta vagyok CT-kbe jelentkezni, keresgetni, pedig tulajdonképpen szeretem a készletekkel járó kihívásokat, mire vagyok képes, amikor adott a feladat. Ezek a dolgok mindig előre visznek, legalábbis engem, nagyon sok szeretem-oldalam nem született volna meg, ha nincsenek ezek a készletek. És őszintén mondom, még soha nem csaptam össze CT-oldalt csak, hogy ki legyen pipálva a feladat, erre képtelen vagyok, nekem minden oldal ugyanolyan fontos és képtelen vagyok abbahagyni, amíg nem vagyok elégedett az eredménnyel. Lehet, hogy mégis ideális csapattag vagyok??? :))))))
Amúgy meg azonnal belebotlottam egy magyar tervezőbe, mert az első készlet egy kollab, amit Val Bee-vel közösen készített, ráadásul art journal-stílusban lehetett alkotni, szóval szerettem csinálni.
Annyira jól felidézi ez a kép a nyár szabadság-napfény-meleg-együttlenniagyerekekkel érzését, jó, hogy előkapartam, szeretek ránézni. ♥

Botim nekem amúgy is a vidámság meg a nevetés, tegnapi dumája pl. ez volt:

Anya, én négy éves koromig úgy mentem, hogy az orromat néztem. Baromi rosszul láttam!

☺

A készlet lelőhelye ITT, a Zig Zag-en.

Macskaságok

Istenem, adj időt, hogy blogolhassak! Ámen! Erről ennyit...☺

Na arról akartam, hogy macskaságok.

Először is Pityu.

Pityut kidobták. Az úgy volt, hogy a lovardához emberek érkeztek, hogy kaszáljanak. Amikor leparkoltak, hallják ám, hogy macskanyávogás hallatszik a motortérből. Kinyitották és két kismacska kuporgott benne. Na most mit csináljanak, hát kidobták őket, azt annyi. No comment. Itt cselekedni kellett!

 Hát így került hozzánk Pityu. (A másikat egy másik lovas vitte haza.) Már volt egy felnőtt macskánk, akit a menhelyről hoztunk haza-Kála, de Pityu az más volt.

Kála felmenői között tuti, hogy vannak előkelőségek és ez a viselkedésén is meglátszik. Felvágott farokkal, méltóságteljes léptekkel halad át a kerten  (értsd a birodalmán) és ha nagyon szépen kérjük, akkor oda méltóztatik jönni hozzánk és megengedi, hogy fenséges bundáját megsimogassuk.

Na de mondom Pityu az más. Egy perc alatt belopta magát a szívünkbe. Pityu az jön, odaszalad, dorombol és nyalogat és azonnal játszani akar. És lesből támad, a frászt hozva rád, de rögtön nevetni is kell rajta, annyira aranyos. Soha még nem nevettek a gyerekek annyit, mint tavaly nyáron, amikor Pityu hozzánk került.

Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy Pityu lány. Kezdettől tudtuk, de valahogy olyan huncut-Pityu feje volt, ez a név ragadt rá.

Mindenképpen el akartuk vinni ivartalaníttatni, de hát még olyan pici volt! (Mi meg olyan lusták...) Aztán Pityu megnőtt, mi meg még mindig csak halogattuk, és egy napon láttam, arról már lekéstünk.

Sejtésemet a doki beigazolta, kismacskáink lesznek. Gyerekek persze ujjongtak, mi kevésbé, mondhatni egyáltalán nem. De már nem volt mit tenni. Felkészültünk egy kartondoboz formájában. Elég jól eltaláltam az ellés napját, beengedtem az előtérbe Pityut, és a második nap el is kezdődött. Késő este volt már és tanakodtunk Apával, hogy felébresszük-e a gyerekeket, de mivel annyira várták és nem láttak ilyesmit soha felébresztettük őket és nem is bántuk meg, mert hatalmas élmény volt számukra. Még órákig nem tudtak elaludni, egyre csak kuncogtak az ágyban és újra meg újra felidézték, hogy hogyan is volt, meg mennyire cukik a kiscicák.  Pityu az ellés során ügyes volt, nagyjából mindent elintézett, bár a köldökzsinórt nekem kellett elvágni, elkötözni.

Még a kiscicák megérkezése előtt megállapodtunk a gyerekekkel, hogy egy cicát kiválasztanak, azt megtartjuk, a többit elajándékozzuk. Miután megérkeztek elkezdődött az alkudozás, mindketten választani akartak egyet. Beleegyeztünk. (naná, olyan cukik voltak!) Majd furfangos módon kitalálták, hogy mivel négy kismacska van és mi is négyen vagyunk, mindenkinek jut egy cica, be is osztották szépen, hogy melyik macska kié legyen. Majd közölték, csak nem vagyunk olyan szívtelen-gaz-galád szülők, hogy a saját macskánkat elajándékozzuk???  Okos kölykök! Na annyira azért nem kellett győzködni minket, úgy a szívünkhöz nőttek és tényleg nagy élmény látni, ahogy cseperednek, így együtt családként.

Mindennapi huncutkodásaikról oldalakat lehetne írni, számtalan órát töltöttünk azzal, hogy játszottunk velük vagy csak leültünk és néztük őket, csetléseiket-botlásaikat, birkózásukat, futkározásaikat.

Nem volt könnyű közös fotót készíteni róluk, de egyik reggel álmosan összebújva feküdtek az ablakpárkányon és készült is egy oldal ezzel a képpel.

credits

Két emlékezetes történetet is megörökítettem egy-egy oldalon. Az egyik, amikor nyaralásunk alatt Boti cicája, Picur elveszett, de végül szerencsésen előkerült.

credits

A másik Bogyó alias Padlási Pamac kalandjairól. ☺

credits

Ezt a kommentet kimásolom ide, mert nem tudom mennyire olvasható:

Nálunk minden állatnak egy csomó neve van Dóri jóvoltából. Bogyó a kiscicája, aki volt már Szívemegyetlenmazsolája, Bogyiszló, Bogyix, Dorombogyó stb. De hogyan is lett Bogyóból Padlási Pamac? Az úgy volt, hogy mint afféle elvetemült kölyökmacska Bogyó mindenre felmászik, többek között a diófára és onnan a szomszéd ház tetejére. Valamilyen úton-módon bejutott a padlásra (hogy hogyan, azt örök homály fedi...), ahonnan persze kijönni már nem tudott. Így aztán a fél utca éktelen macskanyávogásra ébredt, Bogyó nyomatékosan jelezte, hogy le szeretne jönni, de ebben számít némi segítségre. Nem volt akkora létrám, amivel feljutottam volna a tetőig. Mivel a szomszédban albérlő lakik és neki sincs létrája, amivel feljuthatna a padlásfeljáróig, fel kellett hívnom a tulajt, aki egy elfoglalt vállalkozó, így az embereit küldte, akik jöttek teherautóval, a platón hozták a létrát. Ezt háromszor játszottuk el.

 Reggel éktelen nyávogás, telefon, teherautó jön, emberek fel padlásra, hót mocskos Bogyót a kezembe nyomják, majd teherautó el. Hogy közben miket gondoltak, csak elképzeléseim vannak.

 Na de Bogyó nem egy lángész, ezt be is bizonyította...igen... negyedszer is...Leszedem, gondoltam, ha a fene fenét eszik is (miután kimerítettem azon káromkodások tárházát, amiket ismerek). Odavittem a kerti asztalt a kavicsos részre, ami így már eleve elég instabil alapot adott az akciónak.

 Az asztalra feltettem a létrát, ami olyan állapotban van, hogy az egyik foka a kezemben maradt, miközben másztam fel. Ezt egy laza mozdulattal a hátam mögé hajítottam és csak másztam tovább.

 Felértem, de hátra kellett dőlnöm, hogy fel tudjak nyúlni és az ujjam hegyével megemelni a kb. 5 kilós sarokcserepet, hogy egy kis rést tudjak csinálni, amin szerencsére Bogyó hajlandó volt kimászni.

 Remegő lábakkal, kezekkel másztam le, magamhoz szorítva azt a ...azt a ...te szívemegyetlenmazsolája...az a szerencséd, hogy ilyen édes pofid van!

Hát ilyenek nálunk a macskaságok! ☺

Mezők

ha látok a kocsiból valamilyen szép útmenti mezőt, rétet, miegymást mániákusan elcipelem oda a gyerekeket, de többnyire Dórit, hogy nosza csináljunk egy pár (száz..) fotót.

Vittem őket napraforgókhoz (ez egyébként most aktuális... :)))

rétre

szalmabálákhoz

repcetáblába

most meg egy búzamezőbe gázoltunk bele :)

ez egyet jelent azzal, hogy Dórinak futkároznia, mosolyognia kell vagy éppen komolyan elgondolkozva maga elé révedeznie, az utasításaimnak megfelelően :))))

persze közben jókat röhögünk, meg küzdünk a bogarakkal, földutakon zötykölődünk, árkot ugrunk, és süt a nap és nyár van, és tudjuk, hogy hülyék vagyunk, de nagyon élvezzük az egészet

és ezek olyan igazi édes nyári pillanatok, amiket soha nem fogok elfelejteni

én esküszöm, hogy Krisssz tutorialjával akartam oldalt csinálni, de miután kidobtam vagy három oldalt felcsaptam impresszionistának és szétfestettem mindent :)))

ezek után felpakoltam vagy ötven elemet, majd leszedtem

végül rajta hagytam kb.3 darabot, hogy legalább scrapbook oldalnak látszó tárgy legyen :P

credits

végül mégis összeszedtem magam és készült egy oldal a tutoriallal:

credits

(köszönöm szépen a kedves kommenteket az előző bejegyzéshez, már csak azért is, mert a scrapbook indított el ezen az úton, szóval köszönöm, pusszantás!!!)

Alkalmazott grafikus

Hupsz! nem blogoltam vagy két hónapja! még jó, hogy írtam egy bejegyzést, hogy na majd az idén mennyit fogok blogolni...
hát ez sem jött össze :)
valahogy mi mindig tavaszra időzítjük az évi nagy megbetegedési hullámot családilag.
idén se volt másképp...volt influenza, mandulagyulladás, középfül gyulladás (egy hónapig jártunk kezelésre) aztán megint influenza, aztán Boti befulladt, kórházban is voltunk :( ezt nem részletezem, mert borzalmas volt, bárhogy is nézem a magyar egészségügy tényleg tragikus állapotban van

mire mindez végéhez ért a nyakamon volt a vizsga

na kérem szépen alkalmazott grafikus lennék ezennel, holnap megyek a bizimért, papírom is lesz róla :)

baromi nehéz volt, meg halálra izgultam magam, meg hajnali háromkor keltem egy hétig, utána mentem vizsgázni, szóval hulla lettem a végére...

kb. száz tételt kellett megtanulnom a vállalkozási ismeretektől kezdve (mer az kell ám!) a művészettörténeten keresztül a szakmai elméleti tételekig

be kellett mutatnom a munkáimról 5 prezentációt, azokról beszélnem kellett

annyira lefáradtam a végére, hogy igazából még örülni sem volt erőm már a végén, amikor kihirdették az eredményeket és meghallottam, hogy ötöst kaptam, sőt két embert kiemeltek és megdicsértek, az egyik én voltam (irul-pirul...)

már írtam róla egyszer, hogy az a mi nagy tervünk, hogy egyszer lesz nekünk egy tanyánk, ahol mi mindenféle állatot fogunk tartani (természetesen ilyenekre gondolok, mint ló, tehén, tyúk stb.) és mi itt fogunk gazdálkodni, eladjuk a tejet, tojást és baromi finom házisajtokat fogunk készíteni (nem rég sikerült is egy területet megvásárolnunk, szóval az első lépést megtettük...)

na én ennek a tanyának az arculatát készítettem el a vizsgamunkámnak :)

sok mindent terveztem, természetesen egy logót, borítékot, levélpapírt, névjegykártyát, szórólapot, pecsétet, útjelző táblát, weboldalt, hírlevelet, sajtcsomagolást, tejesüveg címkét, tojástartó dobozt, szóval nagyon sok mindent, hosszú lenne mindent megmutatni, csak egy-két dolgot mutatok az én Napsugár-tanyámból :)

szórólap

sajtcsomagolás

pecsétek (amit Mörjike elkészített nekem! pusz!)

naná, hogy cédulákat is! :))

úgy egyben így néz ki

már csak a tanya kell hozzá! :)))

de hát soha ne mondd, hogy soha!

pl. azt sem gondoltam volna, hogy én valaha lovagolni fogok

most mégis van nekem egy hűséges Samum :)

lovagolni jó, mert összeköt,

mert jó együtt átélni a pillanatot,

mert meg lehet találni a közös hangot és ez sikerélményt ad,

mert a természetben lenni csodálatos,

mert kihívást jelent megtanulni,

a ló igazi barát, aki nem ítélkezik és nem hagy cserben,

és ezt a felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni...

A lényeg: indítottam egy kihívást a "soha ne mondd, hogy soha" témában, szeretettel várom az oldalaitokat!!!

ITT vannak a részletek.

credits

Jó nyaralást, sok napsütést, élményeket, feltöltődést kívánok mindenkinek!!!

credits

Csokigyár

Hogyan is kerültünk mi Graz-ba?

Dóri egyik nap nagyon izgatottan jött haza és örömmel újságolta, hogy a suliban kirándulást szerveznek Ausztriába, egy csokigyárba. Mondanom se kell, hogy felcsillant a szemem és amikor még azt is hozzátette, hogy a belépő árában korlátlan csokifogyasztás van benne, azonnal eldőlt a dolog. Megyünk és kiesszük őket a csokijukból!

A várva várt nagy nap végül elérkezett és nem kellett csalódnunk. Gyönyörű helyen van a csokigyár, Graz előtt, csodás a táj! Az épület mellett egy lélegzetelállítóan szép völgy van, ahol állatok vannak hatalmas kifutókban (birka, tehén, szárnyasok) , sétálóutak, játszóterek, kávézó, szökőkutak, szóval már itt is el lehet tölteni kellemesen az időt.

Szökőkút, ami csak akkor működik, ha felülsz a biciklinek látszó tárgyra és tekered:

És még csak ezután következett a csokigyár. Nagyon-nagyon profi az egész, a dizájn csúcs, minden szuper jól ki van találva. Tulajdonképpen a téglalap alakú épületet körbeveszi egy több emeletes folyosó, aminek üveg fala van és mindenhonnan be lehet látni a gyárba. Ezen a folyosón lehet körbemenni és mindenhol van látnivaló és kóstolnivaló. Egy mozivetítéssel kezdődik az egész, ami sajna németül volt, szóval nem sok mindent értettünk, de azért a lényeget levettük: Herr Zotter (a tulajdonos) poroszka lován baktat a dél-amerikai őserdőben és összetalálkozik (mondjuk) Carlossal, aki megmutatja neki, milyen klassz kakaóbabot termeszt, na egymás kezébe csapnak és csokit csinálnak. Viccet félretéve a lényeg az volt, hogy ez a csokigyár csak biokakaót használ és hogyan is termesztik ezt Dél-Amerikában.

Na ezek után végre elindultunk, kaptunk egy kis magnót, amin magyarul elmondták minden egyes résznél, hogy éppen mit látunk. Tényleg a legelejétől indult az egész folyamat bemutatása, elsőként raklapokon kakaóbabos zsákok, aztán megkóstolhattuk a pörkölt kakaóbabot és végre csoki minden mennyiségben.

Csokiszökőkutak:

Csoki, csoki, csoki:

Csokis tej, hogy azért igyunk is valamit:

A végén persze a boltba érkeztünk, beszereztük a kedvenceket. :) Mindenkinek tudom ajánlani, szuper volt az egész!

http://www.zotter.at/

Levezetésként ezek után sétáltunk egy nagyot Grazban.

Sajnos még mindig ezerrel a sulira kell koncentrálnom, úgyhogy kevés időm marad a scrapbookra és a blogolásra. Szóval mutatom néhány oldalam, ami a közelmúltban készült, csak úgy, amikor már nem bírom tovább és muszáj alkotni. :)

credit

credit

credit

Mindenkinek további szép hetet kívánok!

Mini

Csak úgy csináltam, mert hiányzik a scrapbook, de annyit ültem gép előtt, hogy nincs kedvem megnyitni a PS-t.

Meg olyan jó kézbe fogni, tapogatni, még ha olyan kicsi is. (9x9 cm-es egy oldal)

Régi Dóris fotókból készült.

Tök egyszerű, néhány díszítőelemmel, pecséttel.

Hogy gyorsan kész legyen.

És lehessen szeretgetni.

Meg örülni, hogy kész is van.

Felhasználtam: Rayher szilikon bélyegzőt, Ooh La La: albumpapírt, stancolt díszeket, mintás gombokat, (meg csíkos csomagolópapírt)