Szúnyog Úr, a patikus

Elkészültem első oldalammal a SB-napokra(remélem nem az utolsó és lesz még idő másra is). Már régóta terveztem a kertünkről egy oldalt készíteni és Sabee Kecskemétes oldala adta meg a lökést (mert annyira szuper!), hogy egy "gyerekmentes" oldalt készítsek. Kiszaladtam gyorsan néhány fotót készíteni, este meg sikerült az oldalt összehozni(na inkább éjszaka volt az az este.)

(felhasznált dolgok: shabby princess)

Lehet, hogy majd hozzácsapok még egy oldalt, mert annyi mindenről akartam még írni, de nem volt már hely több kommentre.

Persze nem nagy szám a kertünk, semmi extra, nekem csak azért különleges, mert a két kezemmel kapartam ki abból a szemétdombból, ami az udvarunkon volt az építkezés után.

A virágok közül is még kihagytam egy csomót, pl. a snidlinget, aminek olyan vicces virága van, mint egy kócos koboldfej és persze be lehet kapni.
És a diófáról is tudnék még mesélni, mert tényleg csudijó felmászni rá a gyerekek szerint(csak az anyai szív bírja nézni).
Persze hozzátartozik, hogy a diófánál melósabb fát nem nagyon tudok elképzelni, mert ugye most virágzik és először is össze kell söpörni a virágokat, aztán majd össze kell szedni a sok száz diót. Mondjuk a „dióbetakarítás” vicces is tud lenni, mert apa felmászik a fára, megrázza a nagy ágakat és dióeső hullik az égből, a gyerekek meg sikoltozva rohangálnak alatta, de azért várják is, hogy mikor koppan a kobakjukon egy dió. Aztán már csak azt a néhány ezer falevelet kell összeszedni. Ja, bocs azután még a diót is meg kell törni!
De ez is jó móka, amikor az utolsó őszi napsütéses napokon törjük a diót a kertben és elmondjuk a Vén Dióbél Bácsit, aminek az utolsó sora az, hogy Csak a szádat táááááááátsd ki! És landol a dió a kölök szájában. Ezen aztán nagyokat kacagunk.
És lehet versikét mondani a csigának, katicabogárnak, lepkének, gólyának. Imádom a kertünk kis lakóit, a fűszálak között kergetőző kis repülő bogarakat, a hangyákat, amik őrült futkározásba kezdenek, amikor véletlenül felzavarjuk a bolyt és le-föl rohangálnak a hinta oszlopain és amikor összetalálkoznak puszit adnak egymásnak.(Persze valójában megszagolják egymást, de mi jobban szeretjük egy nagy puszizkodó családnak elképzelni őket.)
És a kerti rozsdafarkút, ami a falevelek közé bújva trillázik és csak néha merészkedik elő és akkor is bizalmatlanul méreget minket a kerítés tetejéről. Bezzeg a feketerigó a diófa legmagasabb ágára ül és onnan énekel olyan hangosan, hogy még két utcával odébb is hallani.
És a szomszédban lakó galambok minden délelőtt megkezdik a szokásos körözésüket a házak fölött, hallani a szárnyak suhogását és amikor elhúznak fölöttünk az árnyékuk meg a lábunk alatt suhan el.
És órákig hintázunk a kertben, hangosan énekelünk(a szomszédok nagy örömére:D), ki mit tanult a suliban, oviban. Dóriék mostanában olyan szép dalokat tanulnak, gyerekkorom gyönyörű népdalait, nekem nincs is szebb ennél.
Hej tulipán, tulipán,
Teljes szegfű, szarkaláb.
Tele kertem zsályával,
Szerelemnek lángjával.
És Botiék meg olyan vicceset tanultak az oviban, amin órákig rötyögtünk:
Szaladtak a szúnyogok a szúnyogpatikába.
Szúnyog Úr a patikus, vérezett a lába,
Örömébe felmászott a jegenyefára.
És a gyerekek kitalálták, hogy a Szúnyog Úr biztos beszél szúnyogul. Ebből gyártottunk egy csomó szóviccet és zengett a kert a nevetéstől. (Pitypang Úr biztos beszél pitypangul, Macska Úr biztos beszél macskául, Fa Úr meg beszél fául…)
Azt hiszem a kert mindig is az önfeledt boldog órák helyszíne volt, szinte megáll az idő, amikor kinn vagyunk, ezért szeretem annyira.