Még nyár...

Még nyári képekkel készült oldalak, de már olyan hideg van reggel meg este!
Túl vagyunk az első betegségen, az első antibigyón, mit mondjak, nem számítottam rá ilyen hamar... Azonnali hatállyal nyomatni kezdtem a gyerekeknek az immunerősítőt, pulcsikat és sapkákat cipelek magammal mindenhova.
Valerie (ValC Designs) hívott csapattagnak (köszönöm nessita!), mentem. Nem tudom mennyire vagyok ideális csapattag, sokszor sok mindent átszínezek, szétvágok, blendingelek, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Eddig még nem volt rám panasz. :)))) Igazából lusta vagyok CT-kbe jelentkezni, keresgetni, pedig tulajdonképpen szeretem a készletekkel járó kihívásokat, mire vagyok képes, amikor adott a feladat. Ezek a dolgok mindig előre visznek, legalábbis engem, nagyon sok szeretem-oldalam nem született volna meg, ha nincsenek ezek a készletek. És őszintén mondom, még soha nem csaptam össze CT-oldalt csak, hogy ki legyen pipálva a feladat, erre képtelen vagyok, nekem minden oldal ugyanolyan fontos és képtelen vagyok abbahagyni, amíg nem vagyok elégedett az eredménnyel. Lehet, hogy mégis ideális csapattag vagyok??? :))))))
Amúgy meg azonnal belebotlottam egy magyar tervezőbe, mert az első készlet egy kollab, amit Val Bee-vel közösen készített, ráadásul art journal-stílusban lehetett alkotni, szóval szerettem csinálni.
Annyira jól felidézi ez a kép a nyár szabadság-napfény-meleg-együttlenniagyerekekkel érzését, jó, hogy előkapartam, szeretek ránézni. ♥

Botim nekem amúgy is a vidámság meg a nevetés, tegnapi dumája pl. ez volt:

Anya, én négy éves koromig úgy mentem, hogy az orromat néztem. Baromi rosszul láttam!

☺

A készlet lelőhelye ITT, a Zig Zag-en.

Macskaságok

Istenem, adj időt, hogy blogolhassak! Ámen! Erről ennyit...☺

Na arról akartam, hogy macskaságok.

Először is Pityu.

Pityut kidobták. Az úgy volt, hogy a lovardához emberek érkeztek, hogy kaszáljanak. Amikor leparkoltak, hallják ám, hogy macskanyávogás hallatszik a motortérből. Kinyitották és két kismacska kuporgott benne. Na most mit csináljanak, hát kidobták őket, azt annyi. No comment. Itt cselekedni kellett!

 Hát így került hozzánk Pityu. (A másikat egy másik lovas vitte haza.) Már volt egy felnőtt macskánk, akit a menhelyről hoztunk haza-Kála, de Pityu az más volt.

Kála felmenői között tuti, hogy vannak előkelőségek és ez a viselkedésén is meglátszik. Felvágott farokkal, méltóságteljes léptekkel halad át a kerten  (értsd a birodalmán) és ha nagyon szépen kérjük, akkor oda méltóztatik jönni hozzánk és megengedi, hogy fenséges bundáját megsimogassuk.

Na de mondom Pityu az más. Egy perc alatt belopta magát a szívünkbe. Pityu az jön, odaszalad, dorombol és nyalogat és azonnal játszani akar. És lesből támad, a frászt hozva rád, de rögtön nevetni is kell rajta, annyira aranyos. Soha még nem nevettek a gyerekek annyit, mint tavaly nyáron, amikor Pityu hozzánk került.

Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy Pityu lány. Kezdettől tudtuk, de valahogy olyan huncut-Pityu feje volt, ez a név ragadt rá.

Mindenképpen el akartuk vinni ivartalaníttatni, de hát még olyan pici volt! (Mi meg olyan lusták...) Aztán Pityu megnőtt, mi meg még mindig csak halogattuk, és egy napon láttam, arról már lekéstünk.

Sejtésemet a doki beigazolta, kismacskáink lesznek. Gyerekek persze ujjongtak, mi kevésbé, mondhatni egyáltalán nem. De már nem volt mit tenni. Felkészültünk egy kartondoboz formájában. Elég jól eltaláltam az ellés napját, beengedtem az előtérbe Pityut, és a második nap el is kezdődött. Késő este volt már és tanakodtunk Apával, hogy felébresszük-e a gyerekeket, de mivel annyira várták és nem láttak ilyesmit soha felébresztettük őket és nem is bántuk meg, mert hatalmas élmény volt számukra. Még órákig nem tudtak elaludni, egyre csak kuncogtak az ágyban és újra meg újra felidézték, hogy hogyan is volt, meg mennyire cukik a kiscicák.  Pityu az ellés során ügyes volt, nagyjából mindent elintézett, bár a köldökzsinórt nekem kellett elvágni, elkötözni.

Még a kiscicák megérkezése előtt megállapodtunk a gyerekekkel, hogy egy cicát kiválasztanak, azt megtartjuk, a többit elajándékozzuk. Miután megérkeztek elkezdődött az alkudozás, mindketten választani akartak egyet. Beleegyeztünk. (naná, olyan cukik voltak!) Majd furfangos módon kitalálták, hogy mivel négy kismacska van és mi is négyen vagyunk, mindenkinek jut egy cica, be is osztották szépen, hogy melyik macska kié legyen. Majd közölték, csak nem vagyunk olyan szívtelen-gaz-galád szülők, hogy a saját macskánkat elajándékozzuk???  Okos kölykök! Na annyira azért nem kellett győzködni minket, úgy a szívünkhöz nőttek és tényleg nagy élmény látni, ahogy cseperednek, így együtt családként.

Mindennapi huncutkodásaikról oldalakat lehetne írni, számtalan órát töltöttünk azzal, hogy játszottunk velük vagy csak leültünk és néztük őket, csetléseiket-botlásaikat, birkózásukat, futkározásaikat.

Nem volt könnyű közös fotót készíteni róluk, de egyik reggel álmosan összebújva feküdtek az ablakpárkányon és készült is egy oldal ezzel a képpel.

credits

Két emlékezetes történetet is megörökítettem egy-egy oldalon. Az egyik, amikor nyaralásunk alatt Boti cicája, Picur elveszett, de végül szerencsésen előkerült.

credits

A másik Bogyó alias Padlási Pamac kalandjairól. ☺

credits

Ezt a kommentet kimásolom ide, mert nem tudom mennyire olvasható:

Nálunk minden állatnak egy csomó neve van Dóri jóvoltából. Bogyó a kiscicája, aki volt már Szívemegyetlenmazsolája, Bogyiszló, Bogyix, Dorombogyó stb. De hogyan is lett Bogyóból Padlási Pamac? Az úgy volt, hogy mint afféle elvetemült kölyökmacska Bogyó mindenre felmászik, többek között a diófára és onnan a szomszéd ház tetejére. Valamilyen úton-módon bejutott a padlásra (hogy hogyan, azt örök homály fedi...), ahonnan persze kijönni már nem tudott. Így aztán a fél utca éktelen macskanyávogásra ébredt, Bogyó nyomatékosan jelezte, hogy le szeretne jönni, de ebben számít némi segítségre. Nem volt akkora létrám, amivel feljutottam volna a tetőig. Mivel a szomszédban albérlő lakik és neki sincs létrája, amivel feljuthatna a padlásfeljáróig, fel kellett hívnom a tulajt, aki egy elfoglalt vállalkozó, így az embereit küldte, akik jöttek teherautóval, a platón hozták a létrát. Ezt háromszor játszottuk el.

 Reggel éktelen nyávogás, telefon, teherautó jön, emberek fel padlásra, hót mocskos Bogyót a kezembe nyomják, majd teherautó el. Hogy közben miket gondoltak, csak elképzeléseim vannak.

 Na de Bogyó nem egy lángész, ezt be is bizonyította...igen... negyedszer is...Leszedem, gondoltam, ha a fene fenét eszik is (miután kimerítettem azon káromkodások tárházát, amiket ismerek). Odavittem a kerti asztalt a kavicsos részre, ami így már eleve elég instabil alapot adott az akciónak.

 Az asztalra feltettem a létrát, ami olyan állapotban van, hogy az egyik foka a kezemben maradt, miközben másztam fel. Ezt egy laza mozdulattal a hátam mögé hajítottam és csak másztam tovább.

 Felértem, de hátra kellett dőlnöm, hogy fel tudjak nyúlni és az ujjam hegyével megemelni a kb. 5 kilós sarokcserepet, hogy egy kis rést tudjak csinálni, amin szerencsére Bogyó hajlandó volt kimászni.

 Remegő lábakkal, kezekkel másztam le, magamhoz szorítva azt a ...azt a ...te szívemegyetlenmazsolája...az a szerencséd, hogy ilyen édes pofid van!

Hát ilyenek nálunk a macskaságok! ☺